TÖRTÉNETEK FÖLDJÉN,
mindennapi és nem mindennapi mese-igényeinkrőlSzeretettel köszöntök mindenkit! Budaházi Attila vagyok, dramaturg. Dramaturgnak lenni jó, mert az ember felfedezéseket tehet, úgy a drámai szövegekben, mint azokkal kapcsolatban a mindennapi életben. A legelső fontos felfedezés viszont, amire már pályám kezdetén rájöttem, hogy a társadalom mintegy 97,8 százalékának fogalma sincs arról, mi az a dramaturg.
Ha azonban most, itt önök előtt, a rendelkezésünkre álló idő alatt elmondanám, hogy mi a lényege ennek a mesterségnek, a társadalmi mutatók a következőképpen változnának.
Ráadásul a megkérdezettek 100%-a minden esetben a dramaturg, hiszen eszébe sem jut senkinek, hogy másoknak is feltegye a kérdést, mindig a dramaturgtól kérdezik, hogy mi az a dramaturg? A dramaturgok válasza általában a következő.
Nagy vonalakban a dramaturg a rendező és a producer irodalmi tanácsadója. Sztori-szakértő, ha úgy tetszik - a megszületendő színházi előadás, film vagy szöveg logika-felelőse. Amikor azt mondjuk, hogy az előadás vagy a szöveg dramaturgiája, tulajdonképpen a történet és a karakterek következetességét, logikáját értjük alatta vagy, ha nem történetre épül és nem karakterekre - mert olyan is van - abban az esetben is van dramaturgiája, azaz valamilyen szervezőelve a szövegnek/előadásnak. A dramaturg dolga felvigyázni a cselekményszálat/szálakat, a szereplők vonalait, hogy hol láttuk legutóbb, most hol tart, mit kell megmutatni, illetve mit lehet a néző fantáziájára bízni, úgy, hogy a történet kerek és követhető maradjon. A Romániai Magyar Dramaturgok Szervezetéről pedig csak annyit, hogy a mai napig nem jött létre, talán azért, mert az elnevezés rövidítését valaki már előzőleg levédte.
Hogy mégis legyen fogalmuk, körülbelül kik is azok, akik dramaturgiával foglalkoznak, mutatok egy híres dramaturgot, akit nyilván mindnyájan ismernek, az ő üzenetét olvasták fel idén világszerte a Színház Világnapján. Íme Jessica Kaahwa, Ugandából.
A dramaturgi szakma azok közé a mesterségek közé tartozik, amelyeket ha jól végez az ember, észre sem veszik, hogy dolgozott, illetve, ha nem csinál semmit, azt sem veszik észre azonnal. Ebből kifolyólag a tapasztaltabb dramaturg jobban be tudja osztani a napjait és ha szeret töprengeni, akkor tulajdonképpen jut rá ideje.
Amiről a tudományosság teljes igénye nélkül beszélni szeretnék ma önöknek, az a történetek szerepe az életünkben. Arra a kérdésre nem találom a választ ugyanis, hogy az ember volt-e előbb vagy a történet?
Hiszen amit nem tudunk történet formájában megfogalmazni, az olyan, mintha nem is lenne. Valaminek a nem létezését vagy hiányát is csak úgy tudjuk megosztani vagy megállapítani, ha történetet mondunk róla. Második osztályos korunk óta tudjuk, hogy alany nélkül még létezhet mondat, de állítmány nélkül nem és amikor közölni szeretnénk valamit, az általában cselekvésről, történésről, eseményről, állapotról szóló informálás. A történés elmesélve maga a történet. A tőmondataink alanya plusz állítmánya, azaz a cselekvésről való beszámoló pedig már maga a cselekmény. Az elbeszélő formában való megragadása az életnek a génjeinkben van és minden ami eddig volt, az már csak történetként tud továbbélni velünk.
Egész életünket egymáshoz kapcsolódó narratívákként rendszerezzük. Családi eseményeinket tartalmazó fotóalbumainkhoz állandóan frissülő történeket fűzünk, vagy kellemesnek induló családi ebédeken emlegetjük fel közös életünk egyes epizódjait, amikor általában az is kiderül, hogy legalább kétféle változatát őrizte meg az emlékezet. Ugyanazon sztori egyes verzióinak összehangolását pedig az életben is úgy hívjuk, mint a mesében: konfliktus.
A narratívák belső szervezőelvként járják át és szövik be mindennapjainkat. A sajtóhíreket is történet formájában kapjuk, naponta értesülünk a hosszan elnyúló válsághelyzetek legújabb fejleményeiről, melyek új fordulatokat, új epizódokat hoznak be az adott történetbe. A már megismert sztorik folytatására is kíváncsiak vagyunk, persze kellően érdekesnek is kell lennie ahhoz, hogy ne váljék unalmassá. Mint történetfogyasztók, elvárjuk a fordulatokat, történjen valami új, ne mindig ugyanaz. Erről a média már gondoskodik is, biztosan észrevették, hogy bulvárosítják a híreket, mert azok körítés nélkül már nem állnának meg a lábukon.
A valódi információ már gyenge, föl kell dúsítani. (Így történt az például nemrég, hogy amikor a csíkszeredai vár régi kanálisát megtalálták, erről az egyik közszolgálati tévé úgy számolt be, hogy feltárták végre a titkos alagutat a Mikó vár és a csíksomlyói kegytemplom között. Lám, igaz a legenda!)
A hírcsatornák és a mese-adók között egyre kevesebb a szerkezeti eltérés. Abban már teljesen egyformák, hogy a folytatásra szomjazó nézőnek a szünetekben reklámokat kell megtekintenie, melyeket szintén kis történet-tabletták formájába csomagolnak, és céljuk, hogy vásárlásra ingereljenek. Legtöbbször nem a termékre vágyunk, hanem a hozzá fűzött történetet vásároljuk meg. A termékkel immár rendelkező szereplőként azt várjuk el, hogy olyan boldogok legyünk a nap 24 órájában, mint a reklámban 10 másodpercig mosolygó tökéletes fazon. Aztán rájövünk, hogy a sztori ránk nem érvényes.
A történetek igénylik a befejezést, mi is igényeljük. A történetből levont következtetés általában moralizáló jellegű. Az új tapasztalatokat meglévő narratíváink kontextusában tudjuk rendszerezni, és ezek táguló egységek szerkezetéhez vezetnek, melynek összefoglalása maga az élettörténet, mindannyiunk saját nagy narratívája. Van aki ritkán mesél róla, de ismerünk olyat is, akinek az életét az tölti ki, hogy folyamatosan meséli az életét.
Mindannyian, általában alanyai és nézői is vagyunk élettörténetünknek, cselekvéseinket ettől a történettől tesszük függővé, és amennyire módunkban áll, mások cselekvéseit, és ezzel a mások történeteit is a mienktől függően szeretnénk látni. Arra törekszünk, hogy saját élet-narratívánkat biztonságban tudjuk, hogy az egyes epizódok és ezzel együtt az egész történet alakulása megelégedésünkre legyen. Mindannyian a happyendre törekszünk, néha már annyira, hogy közben megfeledkezünk a happy folyamatról.
A szereplő is az elbeszélés eszköze. A szereplő és a történet együtt alakul, kölcsönösen átjárva egymás határait. A történet kezdet - közép - vég szerkezete ugyanúgy meghatározza, dinamizálja a szereplő által leírt pályát, mint ahogyan a szereplő cselekvései is visszahatnak a történet egyediségére. Az életünk eseményeit szeretnénk minél kivételesebbnek feltűntetni, mert azok csak olyan ritka tagokkal eshetnek meg, amilyenek mi vagyunk. A hallgató pedig csodálkozzon! A történeteket arra is használjuk, hogy magunkat és másokat meggyőzzünk arról, hogy kivételes emberek vagyunk, akik körül minden a legteljesebb rendben van, és akikkel a legfantasztikusabb dolgok történnek a világon.
A történetnek cselekvő és szenvedő alanyai vannak, ennélfogva érthető, hogy amennyiben saját narratívájában egyik szereplő sem szeretné magát a szenvedő kategóriájában látni, a cselekvő szerepet kell magáévá tennie. A szereplő cselekvéseivel próbálja meg a történetet/élettörténetet meghatározni, afelé a vég felé terelve az eseménysort, amilyet magának elképzelt. Az én-történet egyes epizódjainak kimenetelei az individuum szemében az egész sztori alakulásának szempontjából lényegesek, ezért gyakran cselekszik.
Csak egy példa. A felnőttek gyermekeiknek is jó életet akarnak, csakúgy, mint magunknak, ezért a gyerekeik élettörténete fölött is eluralkodhat önzőségük. A gyereknek, mint szereplőnek a szülő a szerzője, a gyerek a felnőtt életsztorijának része, egyik leágazása, ezért a szülő uralkodni szeretne efölött is, és olyan gyakran szól bele, ahányszor azt szükségesnek látja.
A történetek szerkezete és életünk szerkezete között is teljes az egyezés. Akár tudunk róla, akár nem - a szerkesztés íratlan szabályait magunk is betartjuk. Nemcsak elbeszélőnek de mindannyian dramaturgnak is születünk valamiképpen. A történetkezelés mestersége ott kezdődik, hogy a sztori szerkezeti elemeit tudatosan használjuk. Színházban és filmen azért működnek jól a tanítómesék, mert bennük az élet attól hat teljes illúzióként, hogy tulajdonképpen a történet szerkezeti elemeit reprodukálják gondosan. A fiktív történetek ráadásul leggyakrabban egy kiemelkedően fontos élethelyzetben mutatják meg a szereplőt, amikor cselekvéseire, döntéseire élet és halál közötti szituációban van szükség. A fiktív történetek a kivételes helyzetekre hajtanak.
Ha végiggondoljuk aligha van szünet az életben két történet között és ennek ellenére folyamatosan újabbakra vágyunk. Honnan bennünk ez a nagy igény a történetekre?
Magam arra a következtetésre jutottam, hogy a történeteket arra használjuk, hogy a boldogság és halhatatlanság illúzióját fenntartsuk, megerősítsük magunkban. Nem ismerjük a jövőt. A sztori egyik fele nincs a kezünkben. Életünk hátralevő része mindig bizonytalan, pedig hát számunkra egyáltalán nem mellékes, hogy mi fog következni. Így mások történetei azért válnak számunkra fontosakká, mert általuk készülünk fel a lehetőségekre. Ami mással megtörténik, az velünk is megtörténhet. A folytatásra vannak terveink, de tudjuk, hogy a körülményekre nem mindig vagyunk befolyással. Ezért szívesen meghallgatjuk, hogy másokkal mi történt. Persze legtöbbször aztán igyekszünk lepipálni egy jobb sztorival.
Harmóniát szeretnénk és kalandot is ugyanakkor. Amitől félünk, hogy bekövetkezhet, vagy amit nem merünk vállalni, azt a történetekkel pótoljuk. Kellenek a különböző lehetőségekre felkészítő történetek és kellenek a megnyugtató sztorik is. Ez utóbbiakat gyártja Hollywood. Legtöbb esetben a filmektől elvárjuk, hogy jó vége legyen. Ha már amúgy is megírta valaki, akkor miért írt volna neki szomorú befejezést? Annyira valószínűtlen lenne. Hiszen a felszabadulás érzését keressük a mesterséges történetekben. A bíztatást arra, hogy a kiszámíthatatlan jövőben is minden jóra fordul. Ezért a valós eseményekre épülő fikciókat mégszívesebben fogyasztjuk és még megnyugtatóbban hat, hogyha a híradóban is találkozunk jó végkimenetelű történettel. Ezért is csodálom, hogy nem figyelnek erre a szerkesztők.
A halhatatlanságra vágyás a másik kulcskérdés. Molnár Ferenc azt írja a Liliomban, hogy az ember csak akkor hal meg, amikor elfelejtik. Amíg mások emlékezetében és történeteiben tovább él, addig túlélte fizikai halálát, legyőzte azt, van esély a halál utáni életre.
A nagyszülők. Teljesen másképp viszonyulnak az unoka életéhez, mint a szülők. Nem akarják befolyásolni cselekvéseit, csak boldognak látni. Örülnek az unoka puszta létezésének. Tökéletesnek látják. Viszontlátják benne vonásaikat és ezáltal garantálva látják a halál utáni életet a reprodukcióban és minden létező jót is elkövetnek ráadásképp, hogy minél tovább meséljenek róluk az unokák, amikor ők már nem lesznek.
Talán mégis az ember volt előbb és aztán a történet. Előbb volt a történés és aztán lett a nyelv, mely az eseményt történet formájában reprodukálni tudta, majd olyan történeteket is tudott reprodukálni, melyeket csupán a fantázia szült. Az ember régebben arra kereste a választ, hogy hogyan került ide, a Földre, ebből született sok-sok sztori. Most, hogy itt van, inkább azt szeretné tudni, hogy hogyan hosszabbíthatná meg ittlétét, illetve ha nem hosszabbíthatja meg, hogyan szélesíthetné ki azt, hogyan élhetne sűrűbben? Mi vár rá?
Tanuljuk meg kezelni a történeteket és az életvezetésben is jobb eredményeket érhetünk el. Hogy valami tudományosan hangzót is mondjak: Wittgeinstein szerint „nyelvem határa világom határa" vagyis azt a világot ismerem és vagyok képes benne tájékozódni, melyre szavaim vannak. Én ezt úgy gondolnám tovább, hogy: történeteim határai életem korlátai. Ha nem vigyázunk, éppen a történeteink közé rekeszthetjük el magunkat.
A történet, amit mesélünk, életünk története. Minél többet meséljük magunknak vagy másoknak, annál inkább hajlamosak vagyunk ragaszkodni bizonyos, már jól lefektetett, és időközben sokszorosan megszépített alapokhoz benne. Vannak sablonjaink. Törvényszerűségeket fedezünk fel az életünk eseményei között. Azon kapjuk magunkat, hogy azt hajtogatjuk: velünk mindig csak így vagy csak úgy történnek a dolgok. Sokszor már mi magunk alig hagyunk nyitást arra, hogy valami más is történjen. Pedig történik, de a sztori-tréning, amivel nap mint nap edzzük magunkat azt eredményezi, hogy a távolabbi nézőpontból igen kedvező lehetőségeket kínáló történetből is csak azt fogjuk meglátni, amire már van modellünk. A „velem mindig kitolnak", „ki vagyok szolgáltatva másoknak" és más pesszimista történetmodellek képesek arra, hogy a jószándékot is kitolásként élje meg az ember. Ha a feléje irányuló jóindulatról kevés a története az embernek, előfordul, hogy nem tudja feldolgozni, vagy akár meglátni.
A mások szándékai mindig a saját interpretációnkon keresztül jutnak el hozzánk. Nagy esélyünk van arra, hogy a környezetünktől pont azt a történetet kapjuk, amit elvárunk, amire a sablonjainkat évek hosszú során élesítettük. Az élet elég változatos de a történet-tréning nyomán elérhető, hogy mindig ugyanazt a visszatérő sztorit ismerjük fel és érvényesítsük magunkra. A történet-modelljeink előítéleteket szülnek és tartanak fenn bennünk. Azok viszont, akik el tudják fogadni az életükben a váratlan eseményeket vagy egyenesen szeretik a változást, a történet-rendszerüket is folyamatosan karbantartják. Ha nem is mindig fenékig tejföl, ők legalább olyankor észreveszik, hogy jó történt, amikor tényleg jó dolog történt. Nemcsak egyféle folytatást képzelnek el, tudják, hogy a megoldás sokféleképpen végbemehet.
Sokan vagyunk viszont, akiknél zárul a kör. Ragaszkodunk a formáinkhoz, a múltat mindenhová magunkkal visszük és a jelen történeteit is csak a meglévő modellek alapján vagyunk hajlandóak értelmezni. Így nehezebb új és változatos történetekre nyitni, hátránnyal indulunk.
A lehetőségek nyitva hagyása szabadabb életet eredményezhet.
Frissítsük sablonjainkat! Forgatókönyveink a jövőre nézve legyenek műfajilag változatosak. Két katasztrófafilm után, találjunk ki egy komédiát és egy kalandtörténetet is!
Mese-éhségünk nem fog csökkenni, önzőségünk saját életsztorinkkal kapcsolatban valószínűleg csak fokozódik. Tegyünk róla, hogy jobb mesék szülessenek! Ne változtassuk thrillerré saját életünket! Ne dramatizálják túl a dolgokat! Vannak dramaturgok, akik ezt megteszik Önök helyett. Bár senki sem ismeri őket, higgyék el, itt élnek észrevétlenül is közöttünk.
Arra gondoltam, egy következő előadásban elmesélhetném, hogyan lehet lelőni a poént.
Aztán úgy döntöttem, ezzel nem várok a következő alkalomig.
Köszönöm a figyelmet!
Amit már pályám elején felfedeztem, az egy nagyon fontos felismerés volt, a társadalom 97,8%-ának fogalma sincs róla, hogy mi a dramaturg.
Budaházi Attila dramaturg, gyerekszínházi előadások szövegírója és rendezője, kutatási területe: a valóságkonstrukciók újszerű eszközei színházban és filmen, dramaturgiai modellek. Ami legújabban érdekli: a kreativitás fejlesztésének lehetőségei gyerek- és felnőttkorban.
