Tizenhárom bekezdés a hazáról
A haza kínos ügy. Mintha szemérem tiltaná arról beszélni. Mihelyt beszélni kezdenénk róla, be kell vallanunk: nem tudjuk, miről beszélünk, vagy nem ugyanarról a dologról beszélünk. Földönfutókként szédelgünk a haza-diskurzus dzsungelében. Mint meghasonlott hazaszédelgők. Persze, hazája válogatja. A haza, az más. A haza felemelő, haza a magasban, csakhogy a magas haza kimarad az ember útleveléből. Az embert az útlevele alapján értelmezik. Annak alapján küldik - haza.
Hon. A hon lelkesít. De hol? Miután fölébredt, hol lehet lelkemnek hunynia? Mert csend és béke honol, de nem honomban. A hont kivont szablyával védik államok, minisztériumok, hatóságok, ügynökségek. Bizottságok, intézetek, főkapitányságok. Kirendeltségek, fiókok, irodák, határon innen és túl. Határon innen és túl meghonosult a nézet, miszerint nem vagyok oda való. Keresem honom jobbra, balra, közel és távol, fönt és alant, de csak magam látom: egy derűs hontalant.
Szülőhaza. Szülőhaza tekintetében küszöbön talált gyereknek érzem magam. A haza fényképét pólyámba dugták, később biztosító tűvel csíkos térdzoknimra tűzték, majd háziolvasmány-gyűjteményből kitépett lapra ragasztották és ágyam fölé akasztották, nehogy nyugodtan aludjak az árvaházban. Itt rosszul alszunk és marhaságokat álmodunk. A többi lelenccel együtt néha nagy ribilliót csapunk, ilyenkor a nevelők fegyelmeznek. Fegyelmezett lelenc: fegyenc. Nehéz így megbízható, dolgos, felelős polgárnak tűnni.
Szülőhely. Az van. Szép város, Kolozsvár. A Gutenberg-galaxis fellegvára. A fellegvári domb oldalában apró, ősi csigaházak és kagylóhéjak lenyomatai tanúsítják: itt fodrozódott egykor a Pannon tenger. Most népek tengere hullámzik, szilaj tajtékot vet. Egyetemi berkekben kétnyelvű táblákkal, a főtéren macskakővel és hangszerekkel püfölik egymást a népek. A fellegvárról látni a színházat, látni templomok mutatóujjait, a tornyokat. Legújabban a templomban készségesen eljátsszuk, amit kell, míg a színházban föltétlen hitet követelnek tőlünk. Odébb kipufogó-füstben gubbaszt a Szabók bástyája. Szeretem ezt a várost, szabódom.
Szülőföld, anyaföld, anyaország. Anyám földje hepehupás, vén Szilágy. Anyám országa a dolgozók országa, meg a te országod. Szülőföldem Erdély. Miszlikbe hasítom azt, aki bántja. Erdélyre gondolva el tudom képzelni, hogy gyalog, lóháton. Hegyen, völgyön, tengeren. Tűzön, vízen által. Pajzzsal, tollforgós sisakkal, szablyával, karabéllyal, puszta marokkal. Kenyér és vas nélkül. Éhezve, fázva. Több sebből vérezve. Megverekszem. Ez az érzékeny pontom. Annyit kell mondani: Erdély - bármire kapható vagyok. Manipulálhatsz.
Pátria. Pátria mozi, Bukarest. Életem akciófilmbe oltott komédia. Másfél éve tervezem fölvenni a kapcsolatot a testvéri fiatal írókkal, sikertelenül. Végül a Balaton-parton találkozom velük. Mint magyarok román hangja illetve románok magyar hangja. Mikor valaki más hangja vagyok, azt mondják: bravúr. Mikor saját hangom vagyok, Bréda Ferenc azt mondja: ez hollywoodi tucat-film. Nem Brad Pittes: csak Harrison Fordos. Pedig nem volt, honnan tudnia: én Bukarestben játszom Indiana Jonest.
Otthon. Fizikailag sehol sem vagyok otthon. Mintha mindig átutazóban lennénk, mindenhol ideiglenesen, mindenhol más otthonában. Annyira vágyom rá, hogy félek saját otthont teremteni. Azt elveszíteni rettenetes lenne. A saját otthon annyira fontos, hogy jobb képzeletben ápolni őt. Így nincs dugulás, csőtörés, beázás, kilakoltatás, államosítás, szőnyegbombázás, vagyontárgyalás, adásvételi szerződés, egér, bogár, penész. Az otthon belül van. Csak ott létezhet háborítatlanul. Az otthon én vagyok. Vidám, nagyképű, heves, magyarul beszélő otthon.
Hazafi. Puffogtatás. Dalárdák, karok, kórusok. Hazafias dalokat énekeltetnek velünk. Kánonban. Sok energiát vesz igénybe. Az energia megmaradás elve: semmi sem vész el, minden átalakul. Kokárdás hazafiak gyilkolnak érdemrendes hazafiakat. Temetnek, koszorúznak. Puffogtatnak. Megmaradás. Törpefenyő a szélviharban. A templomot s az iskolát. Jaj, a tüzet ne hagyjátok kihalni. Édes Erdély, itt vagyunk. Maroknyi székely. Számháború. Adj, király, katonát. Ember, ne mérgelődj.
Honleány. A lányok ugróköteleznek, szoknyában járnak, kézimunka órán nem fúrnak-faragnak: hímeznek. Később hímeznek-hámoznak. Ekkor már fejlett a honkebel. Véres harcokból hazatérve a fiúk ott áhítják magukat meghúzni. De a kebel húzza-halasztja a dolgot. Elvárja, hogy az érzemény honszerelemmé nője ki magát. Mire ez megtörténne, az összes honfi a csatatéren hagyja a fogát. Hiába hős-szerelmes, fogatlan vitéz kosarat kap. És lesz este és reggel és nem jönnek új s új honlányok, honfiak.
A nemzet otthona a haza. A nemzetnek javára válna belsőleg ápolni a hazát. Nem tenni, mint címeres ezüstkanalat, közszemlére, hogy minden szarka rávesse magát. Belhazát növeszteni, bölcs egyetértésben, mintha emberek volnánk, homo sapiensek; mintha tudnánk és látnánk. Nem ártana, ha a nemzet kinyitná végre harmadik szemét és megvizsgálná vele az idő zavaros mélyét, ahova menten visszahull. Nem ártana, ha súlya helyett rugalmasságán, lobogójának sávjai helyett ötletein dolgozna a nemzet. Nemzet: mez, nemez, menet, zene, nem te, nem zen, nem ment.
Az örök hó hazája. Az örök hó hazája mi vagyunk. Nem bírunk feloldódni. Időnként nagy igyekezettel havat lapátolunk, ezért nincs otthon senki. Ajtók, ablakok zárva, fény csak utcákon, tereken. Serényen tesszük innen oda a köröttünk tornyosuló, csillogó havat. Mire a házakat összekötő ösvények rendszere elkészül, finoman szállingózni kezd a hó. Mire az ösvény elkészül, kavarogni kezd a hó, szemünk-szánk megtelik vele. Mire elkészül, a földi hó-mennyiség kétszerese szakad a fejünkre. Sehol egy ember, örökké csak a hó.
Szűkebb hazám. Van, hogy a haza annyira tág: sehol sem találom magam benne. Szabadesésben hullok, talaj semmi. Bajszos királyok, szakállas királyok, szoknyás királyok, kalapos királyok, föveges, páncélos, kardos fejedelmek, erdők, mezők, várak, vásárhelyek, csabák, gyulák és bátorok sűrűsödnek a levegőben. Máskor viszont annyira szűk, ha túl nagyot szusszanok, lepattan rólam a haza. Ha túl nagy lendülettel lépek, kilábalok a hazából. Ha túl magasra emelem a fejem, homlokom beleütöm a haza csengő-bongó, holdas-napos, rézangyalos boltozatába.
Hazádnak rendületlenül. A haza gondolatára megrendülni volt szokás. A haza gondolatára ünneplőbe bújt a képzelet és rendesen kihúzta magát. A haza gondolatára ömlött a könny, a verejték, a vér. A haza gondolatára egy emberként mozdult a tömeg. Amely ma rendületlenül áll. Áll az Univerzum Bevásárlóközpont rogyásig rakott polcai között, nézi, mivel töltheti kosarát. A kosarat, amit hazájától kapott.
A haza kínos ügy. Mintha szemérem tiltaná arról beszélni. Mihelyt beszélni kezdenénk róla, be kell vallanunk: nem tudjuk, miről beszélünk, vagy nem ugyanarról a dologról beszélünk. Földönfutókként szédelgünk a haza-diskurzus dzsungelében. Mint meghasonlott hazaszédelgők. Persze, hazája válogatja. A haza, az más. A haza felemelő, haza a magasban, csakhogy a magas haza kimarad az ember útleveléből. Az embert az útlevele alapján értelmezik. Annak alapján küldik - haza.
