Orbán Balázs nemcsak a nemzeti és a regionális emlékezetben, hanem a tudományos feldolgozásokban is Székelyföld leírójaként, és csakis Székelyföld leírójaként kap szerepet. Orbán Balázs, a keleti utazó, és Utazás Keleten című munkája, régen el lett felejtve. Pedig az eddigi feldolgozásokból is kiolvasható, hogy A Székelyföld leírásán végigvonul a vonzódás a keletihez, vagyis Orbánnak a keleti utazásáról tudósító sorai akár kulcsot adhatnak a nagy, kanonizált opusz újraértéséhez is. Ráadásul ez a fajta, a Székelyföld leírásában megfigyelt Kelethez fordulás egyáltalán nem magától értetődő, ezért az a feltevés fogalmazódhat meg bennünk, hogy Orbán gondolkozásában nem működik a saidi értelemben vett orientalizmus.
Mivel Orbán életművét egyáltalán nem szokás ebben a kontextusban vizsgálni, talán érdemes meghatározni, mit is takar az orientalizmus saidi fogalma. Azt a leglátványosabban a keletkutatásban megnyilvánuló keletiséggel kapcsolatos nyugati előfeltevéseket tartalmazó diskurzust jelöli, amelyre Edward Said mutatott rá elsőként nevezetes munkájában. Az orientalizmus az a 18. századra kiformálódott nyugati beszéd a Nyugaton kívüli világról, amelyik becsmérli, sőt leigázza, irracionálisnak láttatja a Keletet, nyilvánvalóként mutatja fel a Nyugat felsőbbrendűségét, és legfeljebb hajdani dicsőségében hajlandó elismerni a keleti embert. Ez a hatalmi diskurzus azonban hiába beszél folyton a keletiről, mégis „sokkal többet árul el a »mi« világunkról". Az orientalista alapállású európait ugyanis igazából nem a Kelet iránti elmélyült érdeklődés vezérli, hanem a nyugati inverzeként megalkotott, tehát a radikális idegenséget képviselő, homogén keletit csupán felhasználja arra, hogy visszaigazolja a Nyugat önképét.
Márpedig - ezt lehet kiolvasni az eddigi értelmezésekből - Orbán Balázs A Székelyföld leírásában nem becsmérli a Keletet, hanem épp ellenkezőleg, nagyra tartja. És a Keletet nem mint radikálisan idegent tartja alkalmasnak arra, hogy saját közösségének minéműségét kifejezze, hanem éppenséggel, mint hasonlót.
És ha mindez áll, az a saidi koncepció érvényességét is érintheti, amely lényegében egységes nyugati eszmetörténeti fejleménynek tekinti az orientalizmust. Lehetséges, hogy a nyugati világ keleti végén a Nyugat-Kelet világértelmező dichotómia érvényben volt, de a Keletre osztották a pozitív hős szerepét? Vajon nem lehet, hogy igenis van a Kelet értésének egy sajátosan kelet-közép-európai, netán magyar, sőt, egyenesen székely, de mindenképpen „orbánbalázsi" mintázata? Ezekkel a kérdésekkel vágtam bele az életmű szimbolikus földrajzi vonatkozásainak vizsgálatába.
Ha az Orbán 1846-ban kezdődő útjáról beszámoló Utazás Keletent a mű korabeli recepciója felől értelmezzük, kissé csalódottak lehetünk, mert abból úgy tűnhet, talán nincsenek is az életműnek ilyesfajta vonatkozásai. A Szépirodalmi Figyelő ugyanis azért rótta meg szigorúan Orbánt, mert „e munkában többnyire nem azt találjuk, a mit keresünk". „A szerző [...] szeret elábrándozni, a holdat, napot, stb. leírni, mely mindenütt ugyanaz, s nem jellemezhet idegen tájat. [kiemelés tőlem - B. D.]" „Leírás helyett elbeszélés, [...] geographia helyett históriai vázlatok." És „a geographiai viszonyok nem azért fontosak, mivel pl. Rhodusnál, Samosnál stb. nagy tengeri, vagy rajtok nagy szárazi csata volt, hanem azon befolyásánál fogva, melyet az emberi szokásokra, intézményekre és az emberi természetre is gyakoroltak." Azaz a recenzens azt hiányolja, hogy Orbán nem veszi észre: az általa bemutatott táj alapvetően más, mint az otthonos, ami miatt adekvát módon csakis idegenségén, jelesül térbeli pozícióján keresztül, tehát a keleti és a nyugati világ között húzódó esszenciális határvonalhoz képest érthető meg. Vagyis egy keleti társadalom jellegének magyarázatát eszerint nem annak a társadalomnak a történeti fejlődésében kell keresni, mint ahogy Orbán teszi, hanem tőlünk mért távolságában és ennek értékvonzataiban, ahogy azt a következetes orientalisták tették. És a kritikus jól látta, hogy Orbántól távol állt ez a szemlélet: amint megérkezik egy újabb tájra belekezd az ott élő nép történelmének felmondásába, de általában úgy, hogy ha a személy- és helynevek nem árulkodnának egzotikus hangzásukkal, meg nem mondaná senki, hogy nem egy német fejedelemség históriáját olvassa egy európai történettudós tollából. Orbán megírta a történelem nélküli népek történetét akkor, amikor szinte minden európai természetesnek vette, hogy igenis léteznek történelem nélküli népek. Úgy tűnik tehát, Orbán Balázs szemléletéből nemcsak az orientalizmus, hanem mindenféle szimbolikus földrajzi látásmód hiányzik. A társadalmi teret homogénnek észlelte, ugyanúgy akarta megérteni Bejrútot, mint ahogy Bayreuth-ot volt szokás.
A recenzens azonban némiképp túlzott. Az Utazás Keletennek vannak olyan részletei, amelyek mást mutatnak. Csak keljünk át Orbánnal a Kárpátokon, és nézzük, hogyan ír, ahogy ő hívja, Oláhországról. Lomhaságot, indolenciát, tunyaságot, otrombaságot, rongyosságot, rossz kinézést, bágyadt tekinteteket, szellemi műveletlenséget fedez fel, ahová csak tekint. Gondolhatjuk persze, hogy mindez nem a keletivel, hanem a román paraszttal szembeni megvetést hivatott kifejezni, ám ez a gyanú indokolatlan. Egyfelől szó szerint ugyanezek a fordulatok ismétlődnek a balkáni, a kis-ázsiai, a közel-keleti vidékek leírásánál is. Másfelől Orbán explicite keleti, nem pedig román sajátosságnak értelmezi Oláhország lepusztultságát. Csak egy példát hadd hozzak erre: Plojesten „el van [...] egészen ömölve azon rendetlenség és rondaság, mely a keleti városoknak főjelleme". Csakhogy, mondjuk, az Utazás Keletent megnyitó ajánlás nem ilyen egyértelműen veti meg a leírás tárgyát. Ebben a szerző nemcsak a Keletet legkedvezőbb színben feltüntető toposzokat válogatja össze, hanem azt is jelzi, hogy saját nemzeti közössége, a magyarok számára különös jelentőséggel bír minden, ami keleti, mivel a magyarság „ősapái dicső hazáját" is látja ebben a világrészben, és e nemzetnek fekvésénél fogva is hivatása, hogy közvetítő legyen a két világtáj között.
Összességében az mondható el az Utazás Keletenről, hogy, ha másodlagos jelentőséggel is, de megjelenik a szimbolikus geográfiai nézőpont a szövegben, a szerző igenis felismeri, hogy egy különnemű világban jár. Ám nem merném megmondani, hogy Orbán számára a Kelet vagy a Nyugat áll-e elébb a világtájak hierarchiájában, sőt, még az is bizonytalan, hogy az a „mi", akinek nevében az elbeszélő szól, vajon a világ nyugati vagy a keleti feléhez tartozik-e.
A Székelyföld leírásában azonban nemhogy jelen van a szimbolikus földrajzi, vagyis a térnek társadalmi és kulturális jelentést tulajdonító megközelítés, hanem - megkockáztatom - egyenesen arról szól. T. Szabó Levente fejtette ki, hogy amikor Orbán jelentéseket ír a székely tájba, azt nem légüres térben teszi, hanem több, régiók között tételezett versengés keretébe foglalja. A kérdés mármost az, hogy ebben a bonyolult szimbolikus geográfiai mintázatban a székelyek kiválósága nyugatiságként vagy keletiségként értelmeződik-e. Az előszó igen egyértelműen fogalmaz. A magyarok kitombolván magukat „elfogadták a helyzetök igényelte keresztény vallást, nyugati szokásokat és műveltséget, s itt a polgárosodott társadalom véghatárainál, a szabad intézvényeknek hatalmas előőreiként álltak annyi vészes századokon át" „A magyar nép fajrokonságát tagadá meg, hogy az új haza által testvéresült népek polgári és vallási szabadságát oltalmazza az eltiprással és eliszapodással fenyegető ozmanismus ellen. Ázsia szülöttjei Ázsia vészes viharai ellen fedezték Európát..." Vagyis a magyarság - magán felülemelkedve - a nyugati világ részévé vált, és különleges értéke éppen abban áll, hogy Kelettel szemben védelmezi a civilizációt. És, hogy hogyan viszonyul Székelyföld ehhez a magyar nemzeti hivatáshoz? „Lacedemonja ez hazánknak, [...] hol hősies szabadság és hazaszeretettel felvértezett keblek alkotnak, miként Spártának, megvívhatlan élő falokat, s bizonnyal vannak nékünk dicső leonidási példáink, van Termopilánk, Marathonunk és Plateánk..." Azaz, Székelyföld úgy viszonyul a magyar hazához, miként Spárta az Ázsiával vívó Hellaszhoz: a magyar nemzeti értékek, az elhivatottság a nyugati civilizáció védelmezésére a lehető legnagyobb töménységben a székelyek körében nyilvánul meg.
Ha belelapozunk A Székelyföld leírásának köteteibe, akkor azonban azt kell tapasztalnunk, hogy a helyzet ismét bonyolultabb, mint elsőre gondoltuk. A szövegben valóban jelen vannak azok az utalások, amelyek azt hivatottak igazolni, hogy nem marad el a magyar és a székely anyagi és szellemi műveltségben a többi civilizált, európai néptől, egyszóval, hogy nyugati. De legalább ilyen gyakran Székelyföld keleties különlegességéből fakadó elsőbbségére hivatkozik Orbán. Ez közvetve számtalanszor megfigyelhető, ám explicite is keletiesnek mondja a székely népjellemet. Például: "meg volt a székelyekben is a keleti fajoknál eltalálható hazaszeretetnek és szülőföldhez való ragaszkodásnak azon magasztos érzete, mely még ma is fajunknak szebb tulajdonai közé tartozik".
Az azonban, hogy Orbán mikor hivatkozik a keletiességre és mikor a nyugatiasságra, egyáltalán nem tűnik rendszertelennek. A nyugatiasságról szóló mondatoknak hol a magyarság, hol a székelység az alanya. A keletiességre rámutató kijelentésekben azonban vagy rendre a székely az alany, vagy Orbán „a magyar, de főként a székely" fordulattal jelzi, hogy állítása érvényesebb a székelyekre, mint a magyarokra. Azaz úgy látszik, Székelyföldet lényegében Magyarországon belüli Oriensként ábrázolja. Ez azonban egyáltalán nem oldja fel azt a dilemmát, amit már az Utazás Keletenben is megfigyeltünk. Mert, amint ott sem lehet eldönteni, hogy vajon a keleti vagy a nyugati magasabbrendű-e a másiknál, úgy A Székelyföld leírásában is kétértelmű a szerző viszonya a két világtájhoz: a székely, mint a magyar nemzet része nyugatiságában kiváló, a székely, mint sajátosan székely keletiségében nő versenytársai fölé.
Márpedig a teret vagy értékmentesnek tekintjük, vagy ha nem, és kettéosztjuk a világot, akkor az egyik felét a másiknál értékesebbnek kell gondolnunk. A dilemma feloldásáig Orbán Egyetmás Keletről és különösen a nőkről című 1875-ben megjelent cikkében jut el, amely olvasatomban Székelyföld szimbolikus földrajzi pozíciójának újraértelmezése. A cikk nyitánya voltaképp a korábbi nagy mű előszavának parafrázisa, ám itt minden a visszájára fordul: a Kelet nem olyasvalami, ami veszélyezteti a Nyugatot, hanem „minden, mi szent, mi kegyelt, mi drága az emberiségnek, keletről származik". Ennek a keleti műveltségnek főforrása - most figyeljünk! - az az antik Hellász, ami A Székelyföld leírásában még az Ázsiával vívott csaták miatt volt fontos előképe a magyarnak. Székelyföld itt Nyugat Lakedaimónjából Kelet Spártájává lényegül át. A magyarság és székelység pedig nemhogy átáll keleti fajrokonai oldaláról a nyugati népek sorába, hanem egész történelme során szoros kapcsolatot tart a Kelettel, képviseli ezt a keletiséget. Orbán itt Magyarországot határozottan átsorolja a keleti világba, és ezt a keletiséget roppant értékesnek tételezi.
De mi a tartalma ennek a keletiségnek? Orbán egy történettel illusztrálja ezt. Annak idején Londonban szóba elegyedett egy törökkel, aki esztergályos mesterséget tanulni ment Angliába. Összebarátkoztak, a török megmutatta újdonsült cimborájának a munkáit, amelyek annyira elnyerték annak tetszését, hogy látni kívánta, hol tanulja a szakmát. A török azonban nem egy tanonciskolához vezette, hanem megállt az Oxford Streeten egy esztergaműhely üveges kirakata előtt: ott leskelődve tanulta el a mesterség fortélyait. Hogy értelmezi ezt Orbán? „Ím itt van a gyors felfogás és elsajátítás, s az önerején való felemelkedés önérzetes embere..." És folytatja: „A török faj, mint egyáltalában a keletről eredő népek, élénk ésszel, sebes felfogással, s érző szívvel van megáldva; s ha nem oly iskolázottak is mint nyugat nehézkesebb népei, de ezt előnyösen pótolja a könnyű felfogás, a látottak, hallottak gyors elsajátítása, s azon vele született ösztön, ami mindig az emelkedés felé sarkallja." És, hogy mi ebben a meglepő? Hogy minden Európában ismeretes közhellyel szemben áll az, amit Orbán állít. Akkor is, most is a nyugati embert szoktuk céltudatosnak, éleseszűnek, önmagát meghaladni akarónak gondolni, és a keletit irracionálisnak, lomhának. Íme, itt áll előttünk a keleti ember, ám épp ellenkező jellemmel, mint azt az orientalistáknál megszokhattuk, majdhogynem a törekvő, észak-nyugat-európai vállalkozó polgár közképére formálva.
És Orbán még itt sem áll meg, hanem mindezt továbbvezeti a Székelyföldre: „vajon nem találjuk-e fel székelyeinkben is az ily tanulékonyságot, az ily látásból való elsajátítást, vajon nem így tett-e a lövétei és szent-domokosi székely, ki addig nézte a vashámorokban és Szent Domokos rézbányáiban dolgozó cipszert, míg egyszer csak annak helyét elfoglalta, vagy azokat a gyepesi és jánosfalvi székelyeket, kik az olaszok kőfaragását kinézték [...]". Orbán tehát átsorolja hazáját Keletre, azt éppoly Nyugat által gyarmatosítottnak látja, mint amilyen akkoriban a keleti világ volt, a keletit nagyszerűnek tételezi, csakhogy felcseréli a neveket és a jelentéseket: amikor a keletit dicséri, olyasmit dicsér, amit nyugati jellegzetességnek szoktunk gondolni, a Nyugat önképét vetíti rá a Keletre, és ezt használja kulcsként saját közössége megértéséhez. Ez az orbáni kreatív mentés lényege, erre a mintára interpretálja ugyanebben az írásában a székely családmodellt, amely előadásában hű mása a - mondhatni - brutális orientalizmust képviselő Vámbéry Ármin által körvonalazott nyugati családnak.
Kiinduló kérdésem az volt, vajon orientalista volt-e Orbán Balázs prózája? Fejtegetéseimből talán kitűnt, hogy nem is olyan egyszerű választ adnom. Mert hol az volt, hol meg nem volt az. De ha csak szimbolikus geográfiájának végkifejletét vizsgáljuk, akkor sem könnyű felelni. Nem volt orientalista, hiszen a Keletet értékelte nagyobbra. Csakhogy a nyugati értékeket nevezte keletieknek, tehát mégis a Nyugat felsőbbrendűségében hitt. Mindenesetre felmerül a kérdés: vajon nem ez a ravaszul végzett önorientalizálás-e a közép-európai orientalizmus lényege? Annyira erős a nyugati minta, hogy még a különlegességünk értékét is csak hasonlóságként tudjuk megfogalmazni. Ha keletinek mondjuk magunkat, akkor a keletinek feltétlenül a Nyugat önképére kell emlékeztetnie.
Vegyünk észre azonban még valamit, ami talán fontosabb is, mint amire eddig jutottunk. Arra gondolok, hogy - érdekes módon - A Székelyföld leírásában, majd az 1875-ös cikkben a Nyugat és a Kelet közti megkülönböztetés sokkal fontosabb elemzési eszköz, mint az Utazás Keletenben. Megkockáztatom, hogy ez sajátosan magyar, közép-európai, szóval perifériás jelenség: itt az orientalizmus eszközkészlete nem elsősorban a messzi idegen, hanem mindenekelőtt az otthonos megfogalmazásában bír jelentőséggel. Úgy tűnik, hogy a nyugat-európai útleírásnak megfelelő közép-európai műfaj az országleírás, az itteni gondolkodók a szülőföldjüket értelmezik olyan eszközökkel, mint a nyugat-európaiak a távolit. Vagyis míg például egy brit orientalistát az foglalkoztatja, mi a jelentése annak, hogy az ő hazája a világ nyugati felében van, és azért tesz távoli utazást, hogy ezt kiderítse, addig egy székelyföldi orientalistának az a kérdés, hogy az ő hazája egyáltalán a világnak a nyugati feléhez tartozik-e, ezért ő a szülőföldje szimbolikus földrajzának jár utána. Azt állítom tehát, hogy amikor Orbán Balázs Szejkéről besétált Lengyelfalvára, fontosabb dolgokat tudott meg Keletről és Nyugatról, mint amikor Kairó utcáin korzózott. Orbán Balázs esete arra utal, hogy a magyar orientalizmust nem is annyira a keletkutatók, hanem a megyemonográfiák, népismei művek, helységnévtárak, egyszóval a honismereti munkák szerzőinek sorai közt kell keresni.
Orbán Balázs nemcsak a nemzeti és a regionális emlékezetben, hanem a tudományos feldolgozásokban is Székelyföld leírójaként, és csakis Székelyföld leírójaként kap szerepet. Orbán Balázs, a keleti utazó, és Utazás Keleten című munkája, régen el lett felejtve. Pedig az eddigi feldolgozásokból is kiolvasható, hogy A Székelyföld leírásán végigvonul a vonzódás a keletihez, vagyis Orbánnak a keleti utazásáról tudósító sorai akár kulcsot adhatnak a nagy, kanonizált opusz újraértéséhez is.
Bolgár Dániel történész, az ELTE Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszék Általános Irodalomtudományi Kutatócsoportjának tudományos segédmunkatársa. Kutatási területe: modern magyar társadalomtörténet, különösen a zsidók és keresztények közötti társadalmi egyenlőtlenségek története.
