Bizonyára már felfigyeltek arra, hogy minden tudomány kissé narcisztikus. Gyanítom, hogy nem túl gyakran hallanak olyan kutatókról, akik azt állítják, hogy a másik tudomány jobban meg tudja oldani azt a kérdést, amellyel ők is foglalkoznak - s persze ez természetes is, hiszen a saját tudományág problémamegoldó erejét mindig könnyebben és szakszerűbben be lehet látni. Persze, ez még nem veszi el a kérdés élét: azt, hogy az egyes tudományágak szeretik úgy elbeszélni saját magukat, miszerint épp messzemenően a szóbanforgó szakma a legbecsesebb, legérdekesebb, legfontosabb messze tudományos mezőben. Ne várják el, hogy azt állítsam: a saját tudományom, amely a klasszikus magyar irodalommal - azaz a 18. és 19. század magyar irodalmának - a történetével foglalkozik kivétel ez alól és végtelenül szerény. Távol áll tőle, hogy ilyesmit állítson magáról és én sem fogok ilyet állítani róla. Nem, ellenkezőleg, a klasszikus magyar irodalom története az utóbbi időben (is) azt állítja, hogy sok mindent nem lehet érteni nélküle és sok mindent lehet érteni általa. Persze minderre több oka is van: a magyar irodalmi klasszikusok látszólagos súlya, kiterjedt filológiájuk (belőlük készül a legtöbb tudományos és népszerűsítő kiadás). De engedjék meg, hogy csak egy másik típusú irányról beszéljek ma, amely kissé másként érvel a saját súlya mellett.

Úgy tűnik, hogy a 19. század - irodalomtörténeti tekintetben is - mára azért tűnhet egyre fontosabbnak, mert ott tudjuk észlelni valaminek a kezdeteit, amelynek bizonyos vonatkozásaiban épp az átalakulásában vagyunk benne, s nyilvánvalóan ezért tudjuk épp most tisztábban látni a kezdeteit. Ezt a folyamatot sokféleképpen szokás megnevezni (hivatásosodásként, professzionalizációként, a meritokratikus társadalom kezdeteiként, tudástársadalomként), hadd nevezzem ennek a gondolatmenetnek az erejéig a modern irodalmi szakmák kimunkálásaként.

Ha 1840-ben megkérdezték volna azt, akit mögöttem látnak és akit Széchényi Istvánnak hívnak, hogy ki ő, tipológiailag ugyanolyan választ adott volna, mint egy sor más úriember, akit önök olyan jól ismernek akkorról vagy korábbról (például Kölcsey Ferenc, Kazinczy Ferenc, Batsányi János, Bessenyei György, Zrínyi Miklós) és a rendi jogállása szerint határozta volna meg magát: tehát azt mondta volna, hogy ő nemes (vagy főnemes). Dilemmáit és írásait ismerve, ha egy évtizeddel később szegezték volna neki ugyanezt a kérdést, nem biztos, hogy bizonytalankodás vagy gondolkodás nélkül adta volna ugyanezt a választ: nagy valószínűséggel foglalkozási kategóriával válaszolt volna. Ne ijedjenek meg, nem ilyen gyorsan történtek a dolgok: az a folyamat, ami elvezetett ide és amibe a saját identitásszerkezeteink máig beleágyazódnak, sokkal tágasabb egy röpke évtizednél. Széchényi nem volt az egyetlen, aki a saját életútján belül megtapasztalt egy ilyen nagy horderejű identitásszerkezeti változást. De miről is van szó?
Arról, hogy a rendi társadalomban megszokott önazonosság után, amely születéshez, származáshoz kötötte a rendi jogállást, milyen hihetetlen és következményeiben máig tartó, a mai identifikációs állapotokat, identitásszerkezeteket kialakító volt az, hogy a munkaformákhoz, képzettséghez, iskolázottsághoz s ezáltal a foglalkozáshoz, a szakmához, a hivatáshoz kezdték kapcsolni az egyének önazonosságának egyik legfontosabb kritériumát. Ez számos tevékenységet - köztük az irodalmat és a művészeteket is - új, korábban soha nem tapasztalt helyzetbe hozott. Például abba, hogy egy sor alkotó már nem rendi kategóriával írta le magát, hanem íróként, művészként, vagy épp az irodalommal foglalkozóként, s ez viszont új helyzetbe hozta magát az irodalmi alkotást is. Hogy ez az új tényező mennyire erős identitáspolitikát eredményezett azt abban mérhetjük le, hogy nagyon rövid időn belül (egészen máig) ennek folytán el is kezdték visszavetíteni ezt a kategóriát: Janus Pannonius, Mikes Kelemen vagy Bessenyei György a szó foglalkozást jelentő értelmében bizonyára nem nevezte volna magát írónak, s távolról sem így definiálta volna magát elsődlegesen - hanem rendi jogállása szerint. Nem is beszélve arról, hogy egyesek komolyan megsértődtek volna, ha ebben az értelemben nevezik őket írónak. Például az egyik nagy online könyvesboltban a társadalomtudományok virtuális polcáról emeltem le egy hangoskönyvet (Szent István király intelmei Imre herceghez), ráadásul az ismeretterjesztő (tehát a kissé népszerűre hangolt tudomány) kategóriájában. Szent István bizonyára nem értette volna, hogy mi az a népszerű társadalomtudomány, de azon komolyan megsértődött volna, ha őt írónak nevezik - arról nem is beszélve, hogy akkortájt a literátorságnak nevezett társadalmi szerep teljesen más jelentéseket hordozott, mint a 19. századtól az író.

Hiszen még az 1840-es években is komoly sértődések, rosszallás kísérte a foglalkozásként művelt irodalomnak a fontos előjeleit: például azt, hogy néhány szerző - köztük Petőfi - nemcsak elfogadott, hanem egyenesen elvárt, sőt követelt anyagi ellenszolgáltatást a műveiért, polgári életmódot és megélhetési stratégiát épített erre. Jól nyomon követhető, ahogyan az általa kiváltott botrányok nem egy esetben a kulturális piacon magának hírértéket teremteni kívánó szerző botrányai, aki tudatos modern stratégaként játszott ebben a térben. Persze, épp az új szakmai identitás irodalmi felhajtóerejét jelzi, amikor az 1850-es években Arany János vagy Tompa Mihály amiatt panaszkodik, hogy még nem tud megélni az irodalomból vagy fájdalmára még nem eléggé honorált egy-egy irodalmi munka. Persze, eközben a piacként újrarendeződő irodalom már a kezdet kezdeteitől el is kezdte hárítani magától a néha kétes értékűnek vagy egyenesen vádnak bizonyuló piaci logikát: megszelidítette, elbújtatta, cizellálta - például az új szakmára, az irodalmi foglalkozásokra hivatásként kezdett tekintetni, s ezzel sietősen le is választotta egy sor más foglalkozásról. Hadd mutassak erre egy példát, hiszen ez a foglalkozásokon belül az írás, a szellemi munka felértékeléséhez vezetett, s ezen belül gyakran az irodalom művelését egy képzeletbeli hierarchiában, a szakmák (nagyon is reális) versenyében helyezte el. Amikor először merült fel annak az elképzelése, hogy segélyegyletet alapítsanak az elaggott írók megsegítésére az egyik befolyásos magyar lap így üdvözölte azt: „S valóban nem elmaradás volt-e, hogy míg a mesteremberek, kereskedők részére, - nem is említve a katonaságot és hivatalnokokat - léteztek különböző jótékony intézetek, az írók részére, kik a civilisatiónak és egy nemzet dicsőségének, mondhatni, első sorban álló munkásai és néha életöket feláldozó bajnokai, semminemű jótékony intézet nem volt, szerencsétlenség, elaggás esetére?" Egyezzünk meg valamiben: korábban is voltak szegény írók, de senkinek nem jutott eszébe segélyegyletet alapítani számukra. Az, hogy szakmai segélyegyletet alapítanak, legalább négy dologról árulkodik: 1. hogy már szakmai közösségként tekintenek az írók magukra és mások rájuk (tehát nem az összes szegényt akarják segíteni, hanem csak az írókat); 2. az írói szegénységet valamiféle írói szakma „belügyeként", fogják fel; 3. hogy etikai feladatnak látják a szakmai szolidaritást¬; 4. meg hogy nem is túl diszkréten felértékelik az irodalmi munkát a többi munkafajtákhoz képest: minden munkák munkájának, egyfajta nemzetiesített munkának vélik (mondjuk, a fizikai munkával, de a többi szellemi munkafajtával szemben is). Tehát miközben az írók kimunkálják az írói munkanélküliség és nyugdíj képzetét, egy etikai mozzanat révén szakmából, foglalkozásból hivatássá alakítják az irodalmi munkát: eltávolítják azt a többi munkafajtától, azt sugallva, hogy az több, más, s nem puszta munka.

Persze, mindjárt sejthetik, hogy ahogyan munkaként kimunkálják az írást az új irodalomszemléletekben, a tőle való megfosztottság mennyi izgalmas galibához vezet: közel egy évtizedig vitatkoznak a magyar írók arról, ami azóta és nemcsak az irodalomban dilemma: hogy szabad-e ideiglenesen munka híján levő, de egyébként épkézláb, egészséges (horribile dictu: fiatal!) írót segélyezni? Épp ezért üzenik azt az 1860-as években a fiatal, életerős Vajda Jánosnak (aminek a dilemmáját azóta is ismerjük a modern szociális segélyezés modernkori történetéből), hogy túl egészséges és látványosan fiatal ahhoz, hogy ingyen segélyt kapjon, de közbenjárnak érte, hogy az egyik lapnál állást nyerjen.

Hölgyeim is uraim! Voltaképpen mit is ajánlanak Vajdának? Hogy képviselik az érdekeit, tehát egyfajta szakmai érdekképviseletként működnek közre az ügyében. A szakmai érdekképviseletnek ez az egyik első fontos mozzanata a magyar kultúra történetében, egyidőben a nyugati szakszervezeti mozgalmak megjelenésével, a munkafeltételekről s egyáltalán magának a munkának a természetéről való intenzív gondolkodásával - hiszen nyilván a szakszervezeti mozgalmak kimunkálták a munka, a szakma, a szakmaiságnak egy sor új képzetét is, miközben ők maguk is ezeket alapul véve jöttek létre: itt, a 19. század közepén tehát nem kevesebbnek, mint annak vagyunk tanúi, ahogyan a modern szakmai érdekképviseleti és szakszervezeti gondolkodás az irodalom berkeiben komolyan átrendezi azt, ahogyan szerzők, olvasók, kiadók és más irodalmi szereplők viszonyulnak az irodalomhoz és az irodalmi tevékenységekhez.

De máris lépjünk tovább egy lépéssel: az irodalomnak munkaként való felfogása és az áruvá váló műalkotás nyilván új jogi helyzetbe hozta az irodalmat. A Pataki Névtelen bizonyára nem maradt volna névtelen vagy nagyon mást jelentett volna, ha névtelen marad abban az esetben, ha modern módon munkaként fogja fel az írását. Máris kitalálhatták mire utalok épp: arra, hogy az új helyzetben megváltozott a szerzőség értéke és jelentése, szerzőnek lenni jogok és jogi kötelezettségek bonyolult összefüggésrendszerévé is vált - azt is mondhatnám, hogy az érintettek és nem érintettek egyaránt feltalálták a jognak egy teljesen új, addig nem ismert (és ma, a modernség új fázisában újra egyre bizonytalanabb) formáját, az írói és művészi jogokat.
Akkor, amikor mi magunk is már újra bizonytalankodunk a szerzőség, a művészeti alkotások szerzői joga körül (például egyre nehezebb eldöntenünk, hogy ha egy alkotás egy másik alkotást idéz - horribile dictu: egy alkotás csak egy másik alkotást idéz szó szerint és látszólag semmi mást nem tesz -, akkor jogilag plágium vagy sem), lenyűgöző a korai modernségnek azt az időszakát nézni, amikor még bizonytalankodtak ugyanebben a kérdésben. Nyilván, az egyes, a 19. század folyamán keletkező magyar szerzőjogi javaslatokat úgy is lehet olvasni, mint a modern irodalmi szerzőség természetéről, mibenlétéről való gondolkodást, nagyívű víziót. Például ezek egyik legfontosabbikában, amely máig meghatározza, hogy mit is szoktunk akár a hétköznapokban gondolni a művészi szerzőség alakváltozatairól, Toldy Ferenc egyenesen azt állítja, amit sokáig annyira természetesnek véltünk: hogy nincsen mű szerző nélkül (azaz ha van mű, akkor szerző is van valahol), egy műnek egy szerzője van s ha valaki irodalmi munkát ír, akkor nem adhatja át és csak ideiglenesen titkolhatja el a szerzőségét - a szerzőség mintegy jogi és etikai kötelesség is, a lehető legszervesebb viszony fűzi össze az alkotásával: „[A szerzőségi jog] egy [,] az írói munkálkodással egykorúlag keletkező factum, s e természeténél fogva, valamint megsemmisíthetetlen, elvehetetlen, úgy eladhatatlan is, mint az ember maga: s így, ha valaki munkáját a szerzőséggel együtt másnak önkényt átengedné is, ez azt csak addig bírhatná, míg a csalás föl nem fedeztetik; azon túl, mivel ellenmondás: a szerzőt tudni, s még is mást ismerni el annak, a közvélemény visszaiktatja a szerzőt, akaratja ellen is, azon jogába, melyen túladnia erkölcsileg épp úgy nincsen hatalmában, mint nincsen a teremtmény és teremtő, okozat és ok közt lévő szükséges és elválhatatlan kapcsot valaha elválasztani." Nos, ezt a 18-19. század előtt nem így gondolták. Ha a szerzőségnek vannak is képzetei, azok nagyon mások, amelyekben igen fontos szerepet játszik az, hogy sok kéz ír egy szöveget, miközben hozzátesznek a szöveghez vagy elvesznek belőle, ráadásul a kompilált kéziratos könyv ugyanolyan fontos könyvtípus, mint a nyomtatott könyv.

Ennek ellenére túl ritkán szokott zavarni minket - s ez újra azt mutathatja, hogy mennyire a modernség 19. században keletkezett új szerzői fogalmának és az ehhez kapcsolódó modern szakmai identitásnak a hatása alatt vagyunk reflektálatlanul is -, hogy visszavetítjük ezt a szerzőfogalmat egy olyan időszakba, amikor például a könyvkötőnek sokkal nagyobb szerepet tulajdonítottak, mint a szerzőnek, tehát a szerzőség szerkezete teljességgel más volt. Hadd idézzem fel újra a Pataki Névtelen esetét, hiszen ez tipikusan ilyen visszavetített megoldás: nincsen szerzőnk, de nem is érdekes, nem is fontos, ennek ellenére a (fantom)szerzőt úgy hozzuk létre, hogy még család- és keresztnevet is fabrikálunk neki és elfeledjük, hogy az a szerző, amit annyira megszoktunk, egy viszonylag új, hozzávetőlegesen másfél-két évszázadi találmány. Segítsenek nekem egy keveset: mondják, tudják, hogy ki írta a Fanni hagyományait? No ne mondják, hogy nem tudják, hogy ki írta a Fanni hagyományait!

[Kármán József?] Biztosak ebben? Meg mernének erre esküdni? Megértem önöket: engem is zavarba hoznak és sokáig félrevezettek az ilyen címlapok, amelyet most mutatok önöknek. Mindaddig, amíg Szilágyi Márton egy vaskos könyv erejéig ki nem mutatta, hogy egy dolgot tudunk ebben a kérdésben: hogy nem tudjuk ki is írta a Fanni hagyományait - Fanni (legyen ő bárki is), Pajor Gáspár, talán Csokonai vagy Kármán volt-e az? Közlése után eredetileg néhány évtizedig senki sem zavart, hogy nem lehetett tudni, ki a szerzője. Amikor a 19. század közepén fontos művé vált s ráadásul késélre menő viták zajlottak arról, hogy nők írhatnak-e remekműveket, akkor kezdték szerzőhöz és ráadásul férfiszerzőhöz rendelni, s erre most, másfél évszázad után kérdeztünk újra rá filológiailag. Remélem, máris meggyőztem önöket arról, hogy a modern szerzőség feltalálása nem erőszakmentes, áttetsző és ártatlan történet volt a magyar irodalomban sem.

De ne higgyük azt, hogy a modern magyar irodalmi profizmus kimunkálása csak az írók tekintetében lejátszódó folyamatokat jelentett. Van egy tipikus nyelvi szerkezetünk, amely a hétköznapi (de néha a profi irodalomértésben is) eltakarja az olvasás szerkezetének megváltozását, és ez nem más, mint az „X korszak olvasói". Amikor azt mondjuk, hogy a 17. század olvasói, akkor ritkán szoktuk ezt mennyiségileg és az olvasás természete felől érteni. Pedig így is kellene, mert - hogy egyetlen adalékot említsek fel - 1868, azaz az Eötvös-féle iskolai reform után nem lehetett távomaradni az elemi oktatástól, miközben korábban maga az elemi oktatás is privilégium volt. Gondoljunk bele, hogy miközben gyakorlatilag néhány száz, esetleg ezer olvasóval számolhat a korábbi irodalom, a kötelező oktatás bevezetésével hirtelen milliós nagyságrendű (hangsúlyozom: potenciális) írni-olvasni tudó fogyasztóra számíthat, nem is beszélve a tanrend részévé vált irodalom újszerű, korábban nem ismert súlyáról. A modern szakmává váló irodalom tehát azért és abban az értelemben is más természetű (professzionális, hivatásos) már csaknem másfél-két évszázada, mint a korábbi, mert például a bürokratizálódó modern oktatási rendszer megsokszorozta olvasóinak a számát, s ezáltal újszerű módon tette a közélet részévé.

Nyilván ne valamiféle monolitikus és homogén módon képzeljék el a profi, a szakmává, hivatássá, foglalkozássá váló irodalmat. Azt is mondhatnám, hogy ez szinte nem is egyetlen dolog, hanem többféle arca van, hiszen a tudásnak egy sajátos, újfajta termelődését váltotta ki, miközben ő is eleve egy ilyen logikára épült: a specializációról van szó. Gondoljunk arra, hogy hányfajta, modern szerep jön létre ebben az új rendszerben: kezdve a szépirodalomnak és az irodalomtudománynak a korábbi korokban nem ismert szétválasztásától, az olyan új szakmai szerepek kialakulásától és kodifikálásától, mint az irodalomtörténész, a kritikus, a magyartanár, amelyeket csak azóta tapasztalunk meg (s röpke másfél évszázad alatt elfeledtük, hogy kezdetük távolról sem esik egybe az irodalom művelésének kezdeteivel). Persze, innen is fakad egy sor dilemma, amely az irodalmi szakmák működését a többi szakmához képest sajátossá és újabban egyre érdekfeszítőbbé teszi. Hiszen a modern profizmus kezdeteivel egyidőben ezernyi bizonytalanság fakadt abból, hogy milyen is a profi szépíró: lehet-e tanulni ezt szakmaként, olyan szakma-e mint a társadalomtörténetben klasszikusnak minősülő modern szakmák - például a szabadfoglalkozások: a mérnöki, az orvosi, a jogi. Ha nem, akkor lehet-e „komoly" szakma az irodalom? Ha meg nem szakma - és ezt az utolsó másfél évszázad folyamán gyakran megkérdezték különféle éllel a magyar irodalom történetében is - akkor komolyan lehet-e venni? Hogyan tagolható be egy olyan társadalomba, amelyben az önazonosság egyik legfontosabb kritériuma (volt), hogy valakinek mi is a foglalkozása.

Hadd mutassak meg egy ilyen jellegű termékeny dilemmát a magyar irodalmi foglalkozások történetéből és ez nem más, mint a modern társadalmak egyik fontos ismérve: a munkaidő. Arany János igen sokat panaszkodik magánlevélben, hivatali levélben, feljegyzéseiben egyaránt, s ezt a hagyományos irodalomtörténetben annak szokás betudni, hogy egy beteges, fizikai fájdalmakkal küszködő, korán öregedő íróról van szó - s ezt még néha vizuálisan is szokás túlhangsúlyozni. Azonban ha jobban megnézzük, hogy Arany mire panaszkodik, akkor az nem más, mint valami, amire korábban nem volt szokás panaszkodni (mert nem létezett, vagy nem ugyanúgy létezett képzetként): többnyire a határidőre panaszkodik. Arany ugyanis a szakmailag (tehát egy sajátos identitásbeli perspektívából, a foglalkozás irányából) értelmezett időt igen nyomasztóan élte meg és egynesen ambivalensen viszonyult a határidős munkához, az alkotás ilyen módon szabályozott és korlátozott idejéhez. Az viszont, hogy Arany sűrűn panaszkodik a határidőkre, nyomasztóan éli meg az alkotás idejének lerövidülését, az idő által szabályozott és „előállított" versenyhelyzetet az irodalomban, szomorkodik és rosszkedvű amiatt, hogy nem tud időre eleget tenni a a lapok legtöbbször sürgető kéréseinek, egytől egyig érdekfeszítő és izgalmas szimptómája annak a jelenségnek, amelynek Arany csak egy parányi része: az alkotás és irodalmi élet új időbeliségének, a felgyorsult idő új, modern, máig kinyúló tapasztalatának, s az ebből fakadó következményeknek (például az új típusú foglalkozási ártalmaknak, a felgyorsult idő tapasztalatából fakadó fáradtságnak, kimerültségnek, nevrózusságnak, érzékenységnek, a szakmai betegségeknek vagy - hogy megfordítsam a perpektívámat: a betegségeket a szakmák, például az írás járulékos elemeként kezdtek el értelmezni ekkortájt).
De ugyancsak az idő volt az a kategória, amelynek az újraértése révén a modern irodalomban létrejött egy teljesen új, korábban nem ismert, s máig számos dilemmára okot adó tagoltság: mégpedig a profizmus és dilettantizmus között. Például ugyanaz az Arany, aki szorongott a határidők elmulasztása (tehát az idő nem túl pontos beosztása miatt), épp az idő túl gyors, túlságosan pontos és túlságosan beosztott használatát rótta fel azoknak, akiket ő is dilettánsoknak nevezett. Arany ugyanis ezzel az új irodalmi és művészeti alkotói gyakorlattal szemben a remekmű megalkotását épp a rutinos, előre megtervezett, szabályszerűen ismétlődő időből vonta volna ki: „Rosszul esik kiabálnom - írta Tompa Mihálynak 1857-ben ¬-, hogy ez idő szerint semmi jót nem vagyok képes létrehozni, oly embereknek, kik nem tudják, mi az a jó, s kik azt hiszik, hogy verset írni annyi, mint bármely feladott vagy előbukkanó tárgyra tetszés szerint, rímeket kovácsolni - hogy ez oly önkényes valami, mint egy újdondászi cikket összütni. Ily emberek soha se értenek meg, hogy lehet valaki hírneves költő, anélkül, hogy minden percben s bármely alkalommal készen álljon egy rakás strófával." Az viszont, hogy Arany - elődeivel ellentétben - arra kényszerül, hogy hadakozzék, vitatkozzék s néha elkeseredjék egy új típusú irodalmi alkotásmód és gyakorlat láttán, jól jelezheti, hogy ekkorára már létrejött az irodalomnak és az irodalmi alkotásnak egy egészen újszerű, a korábbiakban nem tapasztalt időszemlélete az irodalmi mezőben is. Miközben a „klasszikus szakmákban" (például a jogban) a határidőre elvégzett munka a profizmus jele, itt, a magyar irodalmi szakma kezdeteinél ugyanez a kérdés a dilettantizmus iránti gyanakvást veti fel.

Kedves hallgatóim, kedves nézőim! Bizonyára máris látják, hogy mennyire nem ártatlan és nem áttetsző az irodalom, akkor sem, amikor szakma: láthatják, hogy hány és hány szakmai ideológia épült bele az utóbbi másfél-két évszázadban - mint minden szakmába egyébként, tehát valószínűleg mindannyiuk szakmájába is. Ideológiai megfontolások arról, hogy mire jó, mitől értékes, mitől érdekes egy irodalmi mű - vagy ahogyan az előbb láttuk: hogy az alkotás ideje és az irodalom milyen viszonyban van egymással? Hadd mutassak meg még egy erős és fontos, az irodalomszemléletünket máig meghatározó ideológiát ebből a gondolkodási mezőből - csak hogy egyre jobban érzékeljük azt, amit elfeledünk néha: hogy mennyire benne vagyunk a 19. században és még csak nem is tudjuk ezt.

Ma utóljára kérem magukat arra, hogy segítsenek: mit gondolnak, ez a szöveg, amelyben ilyen - nyilván mára már kissé nehezen érthető - sorok vannak, hogy Nil querimur de te, tantum probitate refulges vajon a magyar irodalom része-e? Látom, hogy már gyanakodnak, sikeresen tőrbe csaltam ma már egyszer magukat, s most már nem adják be olyan könnyen a derekukat - és ez nagyon jó. Segítek: azért vezet félre a szöveg, mert magyar fordításban ismerjük a környezetünkből. Úgy kezdődik, hogy Én lelkem, ki az égi tejúton a földre suhantál és egy Janus Pannonius-vers, a Lelkéhez (Ad animam suam) része. Ha engem kérdeznének, akkor igent mondanék. Persze, hogy a magyar irodalom fontos szövege: a magyar irodalomnak egy olyan korszakából van, amikor még nem kötötték nyelvhez a magyar irodalmat. A hivatásos irodalom kialakulása bizony egybeesett egy másik fontos folyamattal, egy új nemzetfogalom kimunkálásával (persze, anélkül, hogy azonnal felszámolta volna a korábbi nemzetfogalmakat), aminek az egyik fontos tényezője a nyelv volt, és amely nemzeti irodalmakra tagolta az irodalmat, a nemzeti irodalmakat meg a nyelvekhez kötötte. Ráadásul ezt az elvet elkezdte visszafele is érvényesíteni: gondosan kiválogatta azokat a szövegeket a magyar irodalom történetéből, amelyek a nyelvhez kapcsolódtak és eltüntette a magyar irodalom soknyelvűségét. Annyira természetessé vált ez, hogy máig a 19. század előtti európai irodalmat is nyelvi alapon szoktuk elkülöníteni a kulturális közbeszédben, holott ez a megkülönböztetés nyilvánvaló visszavetítés eredménye.

Azt kérdezhetik Önök, hogy mit old meg az, hogy tudjuk mindezt a klasszikus magyar irodalom és az irodalmi szakmák feltalálásának vízválasztó jellegéről, amit mindezidáig elmondtam önöknek?

Három gyors választ adhatnék erre:
1. Az első szerint mindez arra jó, hogy megváltoztatja mindazt, amit az irodalom természetéről tudunk, végre társadalmi jelenségként tudunk róla beszélni, az írókat és az írást a társadalmi folyamatokban létrejövő szerepekként tudjuk szemügyre venni, s nem képzeljük irodalmi szövegeinkről, hogy azok örökérvényű, mindig is egyforma jelentéssel bíró alkotások, hanem érteni kezdjük: mennyire a társadalmi jelentések és jelentésadás terepe volt és maradt az irodalom.

Hadd hozzak erre egy példát. Van egy banális és félrevezető irodalomtörténeti közhelyünk arról, hogy Vajda János hősszerelmes típus volt, de ezt elsősorban magából a szövegeiből szoktuk csökönyös és megtévesztő módon kikövetkeztetni. Hiszen úgy gondoljuk, hogy olyan sorokat, mint „Múlt ifjúság tündér taván / Hattyúi képed fölmerül." bizonyára csak szerelmesen lehet írni - noha fölteszem, hogy Önök közül a gyanakvóbb típusúak máris szorgalmasan morfondíroznak azon, hogy az ilyen sorok hogyan férnek össze azzal, amit a Vajda feleségének emlékirataiból tudunk: hogy férje bottal verte őt (ti. Bartos Rozáliát). Nyilván nagyon nehéz felderíteni ezeknek a szövegeknek a filológiai környezetét, de például annyit mára már látunk, hogy például Vajda az 1850-1860-as évek fordulóján profi íróként és szerkesztőként dolgozott az első női lapok egyikénél (Nővilág) és - többek között - nem kisebb feladata volt, mint az, hogy szerelmi lírát írjon. Gondoljanak bele, hány olvasója maradt volna, ha nem ilyen verseket ír és nem ilyen módon nyilatkozik meg a szerelemről - tehát a szerelmes versei nyilván egy jól megfontolt piaci stratégia részei is - persze, ettől még nyugodtan lehetett szerelmes is közben egy vagy több nőbe is akár.

2. A másik válaszom ahhoz a dilemmámhoz kapcsolódik, hogy mit is jelent az, hogy modern irodalom? Hol kezdődik? Csak a mögöttem levő képeken látható szerzőktől? A Nyugat szerzőitől, ahogyan azt egy csökönyös irodalomtörténeti klisénk révén tudni véljük? Tehát 1908. január elsejétől? És milyen egy modern szöveg? Mitől modern? Ha az Esti Kornél az, akkor Rejtő Jenő is lehet az? Vagy egyszerre, egyformán nem? Bizonyára már értik, hogy mennyire nem egyszerű kérdés is az a korszerű irodalomtörténet számára, hogy honnan kezdődik és milyen természetű a magyar irodalmi modernség.

3. Ma amellett érveltem, ha a magyar irodalom modernségét az irodalom társadlami szerepeinek modernizációjához, azaz az irodalomnak modern szakmaként való megjelenéséhez kötjük, akkor nem a Nyugattól kezdődik az irodalmi modernség, hanem beletartozik az a klasszikus magyar irodalom is, amit néha olyan megnyugtatóan le szoktunk söpörni az asztalról - mert beidegződésként működik bennünk, hogy a modern magyar irodalom csakis a Nyugattal kezdődhet, de elfeledünk rákérdezni, hogy miért - ráadásul még értékelő és nem leíró kategóriaként használjuk a modern irodalom kifejezésünket, azt sugallva, hogy ami a Nyugat előtt van, kissé gyanús, hiszen még nem modern.

Bizonyára látják, hogy az a fajta irodalomtörténeti logika, amit ma Önöknek ajánlottam, nem feltétlenül abban érdekelt, hogy megerősítsen szerzőket vagy szövegekről értékelést adjon, hanem inkább abban, hogy megértse: hogyan is jött és jön létre az irodalmi tudásunk, mikor mit értünk irodalmon, miért épp azt, miért épp úgy, hogyan működik az irodalom mint a társadalom egyik fontos alrendszere - azt is mondhatnám, hogy ez az irodalomértés egyfajta összetett tudásszociológia.

Hölgyeim és Uraim! Van egy szlogen a szűkebb szakmámban, ami úgy szól, hogy a klasszmagyar (ti. a klasszikus magyar irodalom) is lehet klassz. Eldönthetik önök maguk is, hogy alaptalanul van-e ilyen jó véleménye magáról a szűkebb szakmámnak, s hogy alaptalanul gondolja-e magáról, hogy azért fontos, mert egy sor olyan dolgot vizsgál, amelyről épp mostanság látjuk be, hogy ezer szálon kapcsolódik egy sor, a saját modernségünkkel, annak a mibenlétével, természetével, folyamataival kapcsolatos kérdéseinkhez.
Köszönöm megtisztelő türelmüket és figyelmüket!

Videó elküldése e-mailen

Videó beszúrás

Másolja be az alábbi kódot saját weboldalára <object width="510" height="380" data="/flowplayer/flowplayer.commercial-3.2.10.swf" type="application/x-shockwave-flash"><param name="movie" value="/flowplayer/flowplayer.commercial-3.2.10.swf" /><param name="allowfullscreen" value="true" /><param name="allowscriptaccess" value="always" /><param name="flashvars" value='config={"clip":{"baseUrl":"/videok","url":"/videok/szabolevente.flv"}}}'/></object>